A munkahelyem, a száraz ausztrál adóhivatal a város mélyén, huszonnyolc emeletnyi irodistával és igen színes egyéniségekkel rendelkezik. Nehezen vallom be magamnak, de a sok munkahelyem küzül amit Melbourne-ben kipróbáltam, ez hiányzik a legjobban. Pedig keservesen indult, főleg nekem, aki a számokkal mindig hadilábon állt. Aztán a betanítás hat hete alatt, ahol számtalan csoporttársam morzsolódott le, valahogy megmaradtam, sőt - számomra megdöbbentő módon, kezdtem megszeretni az adózás világát. Volt viszont sírás, kétségbeesés, majdnem feladás, főleg az első pár hónapban.

Ez idő alatt számtalan kivételes embert ismerhettem meg – színes, sokféle sors, más-más nyelvű álmok és történetek gyűltek egyetlen térbe, ahol idegen kultúrák csendben egymás mellé simultak, mint egy jól megterített vacsoraasztalnál az evőeszközök. Voltak közös vacsorák, spontán karaoke-estek, nevetéstől visszhangzó folyosók, hosszúra nyúló beszélgetések egy csésze kávé vagy egy gyors ebéd mellett. Voltak utazások – hazafelé, együtt a vonaton is, de talán még inkább lelkileg. S voltak csendes, nehéz pillanatok, amikor csak egymás tekintetében találtunk kapaszkodót. Munkánk természetéből fakadóan – bár nem ezt tanultuk – egymás pszichológusaivá váltunk, sokszor egyetlen bólintásban vagy vállon nyugvó kézben sűrűsödött össze a megértés.

Ez a cég – talán furcsán hangzik egy állami vállalatról, de valódi társadalmi laboratóriumként működött. Felvételi politikája páratlan rugalmasságról tanúskodott: valóban bárkit befogad – bárkit, aki dolgozni akart és képes együtt lélegezni másokkal egy közös cél érdekében. Nem számított nem, kor, bőrszín, vallás vagy szexuális identitás – mindannyian egyenrangúan álltunk ott, saját kis világainkkal a hátunk mögött, és valahogy mégis együtt alkottunk egy új világot. Voltak férfikollégáim, akik szoknyát viseltek és hosszú hajat, voltak, akik nőként szerettek nőket, és olyanok is, akik kívül estek minden megszokott kategórián. És mindez egyáltalán nem volt furcsa, sőt – természetes volt, mint a reggeli kávé illata vagy a megszokott „Hogy vagy, mate?” az irodai liftben. Együtt ettünk, együtt nevettünk, és néha pingpongoztunk egyet ebédidőben, ahol a labdánál gyorsabban pattogott a nevetés, és a komolyság legkisebb nyoma is felszívódott.

Így éltünk mi bent, ebben a furcsa, színes világban – mint egy modern Aliz Csodaországában, ahol a bolondos kalapos éppúgy helyet kapott, mint a mindig rohanó nyuszi. És én, akár a Cheshire macska, mosolyogtam – szélesen, őszintén, mert ebben a sokszínű kavalkádban végre úgy éreztem: hazaérkeztem.

A plüssróka a velem szemközti íróasztalon állt. Két monitor között úgy kémlelt ki a résen, mintha csak megfigyelne engem dacos, húzott szemöldökkel. Megfakult szőre és kissé megviselt, félrelógó gomborra volt. Olyan játkszer, melyet már ezerszer forgattak, gyúrtak koszos kis kezek. Látszott, hogy a rókának története van. Megannyi kaland, táborban átsírt éjszaka, vizsganapon izzadt kezekbe tapadva, vándorhátizsákok mélyébe rejtve.

Először nem is tűnt fel, jobban mondva, a sok másik kollégám által behozott mütyűr és csecsebecse közepette. A hátam mögötti íróasztalon, egy Londonból Melbourne-be költözött negyvenes, egyedülálló nő - Debbie dolgozik, komplett rózsaszín angol konyhát tart. Kis fiókos szekrények, rózsaszín csipkés zsebkendők, rózsamintás terítőcskék és egy pici, rózsaszín keretben a királynő képmása. Cukorkák, szigorúan rózsaszín mázzal, kekszesdobozok az angol királyi korona mintáival és két hatalmas, literes fertőtlenítő zselé, amiből szigorúan minden asztaltól el és visszatérésekor robotszerűen nyom három hatalmas adagot és addig fertőtleníti a kezét, míg a ragacsos nedv be nem szívódik a bőrébe teljesen. Kis termetéhez képest kicsit molett, szőke hajú, gondosan lealapozva és kifestve, egy rózsaszín, hosszú tweedkabátban villan be minden reggel. Mindenki imádja, én is, hiszen az adószakmához és a nehéz rendszerhez tökéletesen ért, a főnökségnek is az első számú mindent “rendbehozója”, így nem bántják az amúgy túlzásba vitt dekoráció miatt. Engem is mentett már ki, nem is egyszer. Szigorúan “love” -nak hív és ebédszünetekben a három macskájáról beszél önfeledten.

Ázsiai munkatársaim, akik a jóval fiatalabb Z generáció tagjai, szintén tartanak mütyűröket az asztalon, általában egy - egy anime gyüjtőfigurát, amit aztán vagy ráragasztanak monitorjuk tetejére permanens díszként, vagy minden nap végén összehajtogatva beledobnak a hazamenős hátizsákjukba a két literes vizespalack, a szárított tengeri herkentyűk és a méregként csípő speciális nassolnivalóik mellé.

Szóval a rókát, csak ma vettem észre. Igyekeztem megfigyelni ki ül a róka mögött, de a csak a rókáéval megegyező, vöröses kusza haj látszott a monitor fölött, és egy dörmögő mély hangot hallottam ahogy valaki telefonon beszél. Amikor lehajoltam a tollamért és a fejem az asztalom alatti kábelsokaság magasságába ért, észrevettem, hogy egy zöld ruha lóg a földre a szomszéd irodai székének kopott kerekei mellé. Ezt különösnek találtam, mert meg voltam győződve, hogy a ruhához tartozó alaknak férfihangja van. Már épp telefonban voltam egy ügyféllel, amikor a ruhához és vörös hajhoz tartozó alak kiemelkedett a monitor mögül és öles léptekkel elindult a fénymásolók irányába. Nem is tudom mi lepett meg jobban abban a pillanatban. A vérvörös rúzs ahogy a szájon és száj körül el volt kenődve, a buggyos ujjú kismama ruha amibe fel volt öltözve, a nagy előrenyomott has vagy az, hogy mindez látszólag egy férfihoz tartozik.

A következő napokban megtudtam, hogy ő Szájmon - a csoportvezetőnk, aki nemrég tért vissza hosszú betegszabadságáról. Szájmon transznemű volt, aki épp egy nemátalakító műtétről és a hozzá tartozó hosszú lábadozásából tért vissza dolgozni. Az elkövetkező napokban megszoktuk az identitásához tartozó látványt. Minden nap a hetvenes évek nagymamapongyoláiban, jobban mondva, mell alatt varrott kismamaruháiban jött be, elképesztő ízléstelen színkombinációkban. A száján a vérvörös rúzs minden nap úgy volt felkenve, mint amikor idős nagymamák sminkelik magukat és a szájkontúrt nem követve, egy ötcentis sávban a száj körül minden rúzsos, beleértve a fogaikat is. A haja, mely égővörösre volt festve, kócosan, lenőve, körmein a lakk lepattogva, letöredezve.

Magamat is meglepve idegesített Szájmon. Híres elfogadásom, mely eddig azt hittem mindenkire kiterjed, most megcsúfolt és mintha valami női nemet kifigurázó alakot láttam volna, aki fittyet hány minden társadalmi normára. Fortyogó dühömet csak fokozta, amikor láttam, hogy a terhesruha alá párnát tesz és tolató hassal, mint egy terhes kismama közlekedik az irodák széles folyosóin. Nemcsak nekem tűnt fel és hálás voltam, hogy nem én kérdeztem meg valakit, hogy mi a csudával állunk szemben. Nos kiderült, hogy Szájmon meg akarja élni a terhesség, majd a szülés élményét, ezért ne lepődjünk meg, de jövő héten szülési szabadságra megy. Zavarunkban nem tudtunk hova nézni. Még a mindent látott LMBTQ kollégáim is csak a fejüket csóválták, azért ez igen extrém és ritka az ő köreikben is.

Szájmon szülési szabadásága két hétig tartott. Amikor visszatért, ugyanaz a zöld, virágos kismama ruha volt rajta amiben első nap megpillantottam. Arcán enyhe pír, hajában rózsszín hajráf és üde, boldog mosoly. Akkor láttam meg. Kezében egy fehér sálba tekerve, mintha kisdedet tartana - a kisróka kukucskált kifelé. Egész nap ezzel a képzelt “gyermekkel” sétált közöttünk, büszkén mutogatva a kis plüssrókát minden arra járónak. A kollégák vették az “adást” és kedvesen megállva, gratuláltak az édes kis új jövevényhez. Ahogy elnéztem Szájmont, fortyogó dühöm alábbhagyott, megsajnáltam. Elszégyelltem magam, amiért az elmúlt hetekben mindenkinek magamból kikelve meséltem a történéseket és úgy éreztem kiadtam valakinek a legbelsőbb, legféltettebb titkait. Nem tudhatom milyen volt az élete, mi vitte arra, hogy ilyen extrém és látványos eszközökhöz folyamodjon, hogy ennyire meg akarja élni az anyaság és a női lét legelemibb élményét - a szeretet és biztonság átadását egy másik kis lénynek.

Aztán valaki elmondta, hogy Szájmont az édesapja molesztálta amikor kisgyerek volt. Hogy anyja, akihez védelemért fordult, mindezt még el is tűrte. Majd Szájmont később kiemelték a családjából és a nagymamája nevelte fel, nagyon nehéz körülmények között. Többször próbált már öngyilkos lenni és a terápia amit megromlott mentális állapota és a megélt traumák miatt folyamatosan kap, csak épp a felszínen tartják.

A hallottak után megtörtem. Már csak az egykori ijedt kisgyereket láttam benne és a borzalmakat amikkel szembe kellett néznie. Nem tudom elképzelni, hogy mi visz rá egy felnőtt embert, hogy saját gyermekét ilyen módon bántsa, megtörje, megalázza. A következő napokban egyre több kollégát láttam ahogy kisebb ajándékokat hoznak Szájmonnak. Kapott új rúzsokat, kis bébijátékokat és hajkefét. Boldog volt, mert elfogadták és észrevették.

Akkor értettem meg igazán, hogy ez az iroda – ez a különös, mégis melegséggel telt mikrovilág – menedék. Nem csupán a légkondicionált falak és a színes faliújságok miatt, nem a pingpongasztalért vagy a szabad kávé miatt, hanem mert itt valóban elfér mindenki. A legkülönbözőbb életek, múltak, formák és vágyak – ahogyan mi is mindannyian mások vagyunk –, itt nemcsak megtűrve, de észrevéve, elfogadva, idővel megértve lehetnek jelen.

Az ausztrál munkahelyi kultúra, minden lazaságával és elsőre talán érdes, nyers modorával, mégis épp abban a legemberségesebb, amit mi, magyarok sokszor hiányolunk: a feltétel nélküli elfogadásban. Itt nem számít, honnan jöttél, miben hiszel, hogyan öltözködsz, vagy hogy milyen történeteket hordozol magadban – csak az, hogy vagy. És ez a „vagy” itt nemcsak puszta jelenlét, hanem valódi létezés, amelyet senki nem kérdőjelez meg, nem bámul meg az utcán, nem suttog rólad a hátad mögött.

Otthon, Magyarországon, a másság gyakran stigmát jelent. Egy feltűnő ruha, egy nem szokványos viselkedés, egy másfajta önkifejezés – mind elegendő ahhoz, hogy ujjal mutogassanak, megbélyegezzenek, nevetség tárgyává tegyenek. Sokan ezért döntenek a kivándorlás mellett. Mert élni szeretnének – nem bujkálva, nem szégyenkezve, nem félve. Hanem szabadon.

Szájmon története, akit eleinte nem értettem, sőt – zavaróan idegennek láttam, végül emlékeztetett arra, amit gyakran elfelejtünk: hogy mindannyian hordozunk valamit, amit a másik nem lát. Hogy a legfurcsább gesztusok mögött gyakran nem hóbort, hanem túlélés rejlik. És hogy néha az elfogadás nem más, mint egy csendes bólintás, egy kávéra hívás, egy mosoly – vagy csak az, ha nem kérdezünk, nem ítélünk, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy a másik az lehessen, aki lenni akar.

Ebben az irodában ezt megértettük. És ez – azt hiszem – minden iroda dolga lenne. Mert emberek vagyunk, nem munkakódok, nem táblázatok sorai, hanem törékeny, mégis bátor kis világok, akik csak egy dolgot keresnek: valahol végre otthon lenni.

Artwork: FOX HELD

By Josh Honeyman