Kezdődik az iskola. Mint ilyenkor szokás, elkezdődik a sopánkodás és a szőrszálhasogatás is az ünneplő ruháról és a tankönyvekről. Az általam nagyrabecsült Horn Gábor is írt néhány napja egy posztot – hogy már diákkorában sem értette, miért kell évnyitóra ünneplőben menni. Ezzel a szentimentalizmussal bárki könnyen egyetérthet, hiszen a diákok „temetni” jönnek a nyarat, a kalandokat, a szerelmeket, a nagy nyári barátságokat. Ebben semmi ünnepelni - való nincsen. És milyen igaz. HG megemlíti a tankönyveket is, amelyeket a hatalom az utóbbi időben egyrészt nem győzött a saját arcára formálni, másrészt siralmas, maradi szakmaisággal nyúlt hozzájuk, minden világi haladást nélkülözve, sőt visszatekintgetve bennük a reformáció korába.

Semmi sem jó – amiben persze van valami, mert továbbfejlesztésre mindig van lehetőség –, de hadd árnyaljam a képet kicsit.

Huzamosabb ideig éltem Ausztráliában, kisebb-nagyobb megszakításokkal a családommal, 1989-től, több évtizeden keresztül. Volt alkalmam megfigyelni a társadalmi változásokat és benne élni, a saját bőrömön érezni. Írásaimban sokszor hivatkozom rá, hogy a nagy távollét utáni hazatelepülés soha vissza nem térő látásmódjával olyan egyértelmű, de a benne élők számára nem feltűnő, mondhatni láthatatlan társadalmi hibákat tudok megfigyelni és kiemelni, amelyek mindenképp segíthetnek saját etnográfiánk, társadalmunk megismerésében, feltárásában és – aktív munkával – a lehetőség szerinti elkerülésükben, kijavításukban.

Így az évkezdés-diskurzushoz is van hozzáfűznivalóm. Lányom több mint 15 évvel ezelőtt a Közgazdasági Politechnikumba – a „poliba” – járt, amelynek laza, humánus és demokratikus világát az egész családunk imádta. Természetes volt, hogy ott a mindennapi, laza utcai viselet még ünnepeken is elfogadott volt, mind a diák, mind a tanár részéről. Ez akkor – 2000 környékéről beszélünk – valahogy része volt a rendszerváltás utáni lib-dem országunk lázadásának és személyes szabadságunk „életérzés-szerű” kinyilvánításának.

Aztán, még mielőtt a lányom befejezte volna a polit, az utolsó két évet otthagyva a sors úgy hozta, hogy kivándoroltunk Ausztráliába. Három különböző korú gyerekkel ott, abban az angolszász–ausztrál iskolarendszerben folytatták tovább a tanulmányaikat.

Ausztráliában mindenhol kötelező volt az egyenruha, az általános iskolától egészen a középiskola végéig. A lányoknak helyes, térdig érő kockás gyapjúszoknya, hosszú térdzokni és fehér blúz, kiegészítve kendővel, mellénnyel, zakóval, esőkabáttal. Nyárra pedig nagyon csinos kockás nyári ruha. A fiúknak ugyanez: tiszta ausztrál gyapjú hosszú és rövidnadrág, gyapjú mellény és pulóver, zakó, nyakkendő, esőkabát, térdzokni. Minden darab, főleg a felsők, kihímezve az adott iskola emblémájával. Mindkét nemnek fekete bőrcipő, amelyeket különféle, helyes dizájnokban lehetett (és lehet még most is) kapni.

Az egyenruhákat minden év elején külön erre szakosodott boltokban vásároltuk meg, ahol az eladók a próbák mellé szabás-varrás szervizt is kínáltak, hogy pontosan fel legyen hajtva a szoknya, vagy ne csússzon le a nadrág – még a legvékonykább kislurkóról sem.

Az ausztrál, melbourne-i reggelek része volt, hogy a buszokon, a vonatokon, kocsival vagy gyalog, a szélrózsa minden irányából nagy tömegben érkező, különféle egyenruhás gyerekek ellepték az utcákat, ahogy a 8:45-ös becsöngetésre siettek. Miközben a szülők az iskola előtt vagy a millió nagyszerű kávézó egyikében beszélgettek egy gyors reggeli mellett, félúton a munkahelyük felé. Volt abban valami nagyszerű közösségi érzés: a gyerekeket könnyen meg lehetett különböztetni az egyenruha alapján, és a reggeli forgalom kifejezetten „vigyázott” rájuk – nemcsak a kocsik sebességét visszavéve, elsőbbséget adva, de fizikailag is: ha valamelyik gyerek láthatóan bajban volt, ott a közelben állók azonnal segítettek. Mintegy közösségi segítséggé emelve, hogy a tanuló ifjúság biztonságban el- vagy hazajusson az iskolákból.

Lehet azon vitatkozni, hogy ez jó-e a gyerekeknek vagy sem.

Amikor innen Budapestről kikerültünk a melbourne-i rendszerbe, az egyenruha először jópofa és elegáns kelléke lett egy másik fajta élet kezdetének, majd lázadoztunk, és végül megnyugodtunk. Ahogy az életünk egyre jobban beleágyazódott az új világba, az új közegbe, úgy fogadtuk el, hogy ez velejárója a teljes ausztrál életérzésnek.

Ausztráliában az iskolai egyenruhák története egészen a 19. századig nyúlik vissza, amikor a brit gyarmati hagyományok még erőteljesen meghatározták a mindennapi élet kereteit. A legrégebbi magániskolák, mint például a Parramatta városában 1831-ben alapított The King’s School vagy az 1854-ben megnyílt Sydney vagy a Melbourne Grammar, már a kezdetektől átvették az angol mintát, és az egyenruha a fegyelem, a rang és a hovatartozás szimbólumává vált. Az első évtizedekben ez még inkább az elit intézmények sajátossága volt, amelyek a külsőségekben is a birodalmi központot kívánták tükrözni.

A századforduló idején, amikor a gyarmatok sorra bevezették a kötelező iskoláztatást, és a közoktatás tömegesen kezdett elterjedni, az egyenruha lassan utat talált az állami iskolákba is. Kezdetben egyszerűbb és kevésbé szigorúan szabályozott öltözetekről volt szó, de maga a gondolat – hogy az iskola saját arculatát és közösségi identitását a ruházaton keresztül is megmutassa – egyre szélesebb körben elfogadottá vált.

Az 1950-es és 1960-as évekre az iskolai egyenruha szinte mindenütt jelen volt, és a brit hagyományokhoz való ragaszkodás ekkor érte el tetőpontját. A fiúkat zakó, nyakkendő és kalap különböztette meg az utca gyerekeitől, a lányok pedig tunikában, szalmakalapban vagy matrózruhára emlékeztető öltözetben vonultak az iskola kapuján át. Az egyenruha nem pusztán praktikus célt szolgált: a rend, a fegyelem és a közösség iránti elköteleződés jelképe lett, amely erőteljesen formálta az iskola atmoszféráját. A tanulás divattá vált.

A 20. század végére azonban a társadalmi változások az egyenruha világát sem hagyták érintetlenül. Az öltözet egyre kényelmesebbé és funkcionálisabbá vált, és míg a hagyományos zakó, nyakkendő és kalap ma is megmaradt a rangos magániskolákban vagy a válogatott intézményekben, az állami iskolákban a mindennapokat már inkább sportosabb, gyakorlatiasabb darabok jellemzik: rövidnadrág, póló, könnyen mosható és strapabíró anyagok. A forma változott, de az alapgondolat – hogy az iskola saját közösséget formáljon és láthatóvá tegye önmagát – továbbra is jelen van.

Fiaim középiskolájában például az igazgató kötelezővé tette, hogy a gyerekeknek az iskolába menet reggel, és hazafelé is viselniük kell az emblémával kihímzett iskolai zakót. Ezt persze a gyerekek, köztük az enyémek is úgy oldották meg, hogy az iskola látóköréből a következő utcába érve azonnal, mérgesen összegyűrve, beszuszakolták a táskájukba, és úgy folytatták útjukat. A készítők, mind a táska, mind a zakó isteneit is többször áldottam, mert erre ők titkon biztosan készültek – sem a táska nem repedt szét, sem a zakó nem sérült meg, sőt, minden alkalommal úgy húztam ki a zakót börtönéből és lógattam ki egy fogasra, hogy azon egy fél óra múlva már egy darab gyűrődés nem volt látható. Na ja, az ausztrál gyapjú!

Persze, Ausztráliában az iskolai egyenruhát nem csupán a hagyomány tartja életben, hanem az a meggyőződés is, hogy a diákok számára számos előnnyel jár. A szülők és pedagógusok egyaránt úgy látják, hogy az egyenruha kiegyenlíti a különbségeket. Amikor minden gyermek ugyanabban a színben és szabásban jelenik meg, a társadalmi státusz, a divat vagy a márkák világa kevésbé játszik szerepet az iskolai mindennapokban. Ez a fajta egyformaság sokak szerint csökkenti a versengést és a kiközösítést, s inkább arra irányítja a figyelmet, ami valóban fontos: a tanulásra és a közösségi együttlétre.

Emellett az egyenruhát gyakran a fegyelem és a rend jelképének tekintik. Egy jól szabott, gondosan viselt öltözet nemcsak külső jegy, hanem belső tartást is sugall. Arra emlékezteti a diákot, hogy ő egy nagyobb közösség része, amelyhez felelősséggel tartozik. Sok tanár vallja, hogy az egységes öltözet önmagában is elősegíti a tanórák nyugodtabb, összeszedettebb légkörét. Ezzel én azért tudnék vitatkozni.

Nem elhanyagolható az sem, hogy az egyenruha egyfajta látható identitást ad. Az iskola emblémáját viselő póló vagy kabát a városban is jelzi, mely közösséghez tartozik viselője, s ez sok diáknak büszkeséget ad.

Praktikus érvek is szólnak az egyenruha mellett. Számunkra, a szülők számára egyszerűbb, hiszen nem kell nap mint nap azon töprengeni, mit vegyen fel a gyerek, s az iskolai öltözet általában tartósabb és kedvezőbb árfekvésű, mint a divatos utcai ruhák. A diákoknak pedig az életet teszi könnyebbé, reggel nem kell döntésekkel bajlódniuk, egy mozdulattal felvehetik az iskolai színeket, s máris készen állnak a napra.

Az árak egyébként iskolánként is változnak: az általánosban még megúsztuk az éves téli-nyári öltözéket 600 dollár körül, a középiskolai már az évi egyszeri 1800 dollár körül mozgott. Viszont a kinti gyerekeknek, bár szeretik ott is a drága márkás cipőket és ruhákat, nincs annyira kiélezve a figyelmük arra, hogy saját, illetve családjuk társadalmi státuszát mutogassák vele. Hiszen jól kereső országról van szó, Ausztrália GDP-je mintegy nyolcszorosa Magyarországénak – ha nagyon kell az az újfajta Nike csuka a gyereknek, a szülő bemegy a boltba és mindenfajta felszisszenés nélkül, egyszerűen megveszi. Ausztráliában a ruházat, a cipők, a kocsi, a személyi számítógépek vagy az okoseszközök nem státuszszimbólumok, hanem az élet részei, amit nagyjából mindenki elérhet, ha nagyon akar.

Bár Ausztráliában az iskolai egyenruha erős hagyomány és sokak szerint számos előnnyel bír, ott sem mindenki tekint rá feltétlenül pozitív szemmel. Vannak, akik úgy vélik, hogy az egységes öltözet túlzottan uniformizálja a diákokat, elnyomja az egyéni kifejezés vágyát, és egyfajta „katonás” fegyelmet sugall, amely már nem illik a modern, szabad gondolkodásra nevelő ausztrál oktatáshoz. A serdülőkor egyik természetes igénye az önálló identitás és a személyes stílus keresése; az egyenruha ezt sokszor akadályozza, s a diákok úgy érzik, elvesznek a tömegben.

Egyéni megfigyelésünk, hogy az ausztrál fiatalok a középiskola kötelező kötelékéből kikerülve nem tudnak öltözködni. Egész egyszerűen az ízlés és praktikusság tudása vagy ismerete tekintetében hiányzik az a pár évtized öltözködési gyakorlat, amíg iskolába jártak. Míg egy magyar diák – legyen az lány vagy fiú – az érettségi után az életbe kerülve már saját maga alakítja az öltözékét és választja ki magának a ruházatát, addig egy ausztrál diáknál ez a praktikus tudás hiányzik, nehezebben megy. A lányok általában – hogy is fogalmazzak finoman – a ledér és ízléstelen, feltűnő ruházatot tartják valamiért etalonnak, a fiúk viszont sokszor a melegítőnadrág–kapucnis felső kombóban élik le fiatalságuk éveit. Tehát odakint egy hosszabb íven tanulják meg, hogy különböző élethelyzetekben mit illik felvenni és mit nem.

Egy másik gyakran hangoztatott kritika a költségekkel kapcsolatos. Bár az iskolák és a szülők többsége az egyenruhát gazdaságos megoldásnak tartja, valójában az előírt ruhadarabok – főleg a magániskolákban – igen drágák. A zakók, kalapok, sportfelszerelések és speciális cipők ára sok családnak jelentős terhet ró, különösen, ha a gyermek kinövi a ruhát, és évente újat kell beszerezni. Így az az érv, miszerint az egyenruha kiegyenlíti a társadalmi különbségeket, bizonyos helyzetekben éppen ellenkező hatást vált ki. Az ausztrál magániskolák és néhány „urizáló” állami iskola is valóban elfelejti, hogy a többezer dolláros iskolakezdés a viszonylagos jólét ellenére sem mindenkinek engedhető meg; a gyerek ott is gyerek, a cuccaikat, ruháikat ott is kinövik, illetve gyakran hagyják el, amit persze pótolni kell.

További kifogás a kényelmetlenség. A meleg ausztrál nyarakon a rendkívül jó minőségű ausztrál gyapjúból készült, de vastag anyagú tunikák, nyakkendők és hosszú szárú zoknik sok diák számára inkább büntetésnek tűnnek, mint praktikus öltözetnek. A sportosabb egyenruhák elterjedése ugyan sokat enyhített ezen, de a hagyományos iskolákban ma is él az a szabály, amely kevéssé veszi figyelembe a klíma sajátosságait. Ezen kívül van, hogy maga az iskolai vezetés dönt hülye szabályokról; például a lányok a 2 fokos, igen hideg melbourne-i télben sem vehetnek fel nejlon vagy vastag anyagú harisnyát az egyenszoknyához. Így aztán télen megszokott látvány volt a térdzoknis, szoknyás iskoláslány, aki lilára foltosodott, összefagyott lábbal várakozik a buszmegállóban.

Magyarországon, ahol az iskolai egyenruha hagyománya sosem vert gyökeret – leszámítva a hetvenes–nyolcvanas évek kék nejlonköpeny kötelezvényét –, a diákok többsége utcai ruhában jár iskolába. Ez a szabadság első pillantásra felszabadító: mindenki kifejezheti önmagát a viseletével. Ám ennek az állapotnak komoly árnyoldalai is vannak. A divat és a márkák követése versengést szül, s így a ruházat az iskolai közösségekben a társadalmi különbségek látványos jelzőjévé válik. Aki nem engedheti meg magának a drága cipőt vagy az éppen trendi kabátot, könnyen a csúfolódás vagy a kirekesztés céltáblájává válik.

A sokféleség másik következménye a fegyelmi kihívás: a túl rövid szoknya, a feltűnő smink, a sportmezek vagy a szakadt farmer körül gyakran szülői panasz és tanári vita támad. Mivel nincsenek egységes szabályok, minden iskola maga próbálja meghúzni a határokat, ám ez gyakran konfliktust szül tanár és diák között. A mindennapi öltözködési kényszer sok szülő és diák számára is teher. A reggeli készülődés a döntések sorozatává válik, és a fiatalok közül sokan éreznek nyomást, hogy megfeleljenek kortársaik elvárásainak – angolul „peer pressure”, amivel amúgy Ausztrália is küzd. Így a ruházat, amely elvileg a szabadság eszköze lehetne, valójában gyakran újabb verseny és megfelelési kényszer színtere az iskolai életben.

Ausztráliában is vannak, akik pedagógiai szempontból kérdőjelezik meg az egyenruha jelentőségét. Szerintük a fegyelmet és a közösségi szellemet nem a külsőségek, hanem a tanítás módszerei, a tanárok és diákok közötti kapcsolat, valamint az iskola belső kultúrája kellene, hogy megteremtse. Az egyenruha ebben a felfogásban inkább látszatmegoldás, külső jele valaminek, amit valójában sokkal mélyebb, tartalmasabb módon kellene kialakítani. És ez mindkét országban probléma.

A tankönyvek például a magyarországi viszonylatokhoz képest ott is hemzsegnek a nagy nemzeti együvé tartozás jelképeitől – az ausztrál vadvilág, a hagyományok, a nemzeti ételek – mindaz, amire etnikailag büszkék; szinte nyolcvan százalékban uralják a tankönyveket, miközben azért próbálnak némi multikulturalitást és az őslakosság iránti tiszteletet is belecsempészni. Kisebbik fiam, aki tavaly kezdte a gimnázium első osztályát Budapesten – illetve folytatta ott, ahol Melbourne-ben abbahagyta –, az első héten fáradtan hazaesve felkiáltott: „Te anya, hogy ezek mennyi mindent tudnak és tanulnak! Mi ott kint ehhez képest nem tanultunk semmit, semmit nem tudok!” Ami azért érdekes, mert ott is lesznek belőlük tisztességes, okos emberek, vállalkozással, akadémiai kutatással és jól kereső karrierrel. A magyarországi iskolai anyag töredékét tanulva, megkönnyítve diákéveiket és lelküket. Odakint nem találkoztam olyan gyerekkel, aki az iskola miatt izgult volna, aki gyomorszorító érzéssel ment vizsgázni, felelni, anyagot beadni. Ezt az érzést ott sikerrel vették ki a gyerekek és az ifjúság iskolai mindennapjaiból.

A könyvekről még annyit: Ausztráliában is találkoztam már bután megírt feladattal és teljes hülyeségekkel is tankönyvekben. Úgy tűnik tehát, hogy ez sajnos „Zeitgeist” – azaz a szellemi légkör, ami ezt a századot uralja. És ez az, amit itt Magyarországon is meg kéne látnunk.

Sokkal fontosabb lenne, hogy a külsőségek helyett arra koncentráljunk, hogy a gyerek tényleg jól érezze magát, hogy a tanár olyan szakképzést kapjon, ami a gyorsan változó évtizedünkhöz megfelelő. Ezek a gyerekek praktikus tudásban ma kenterbe verik saját tanáraikat. A középiskolából kikerülve úgy indítanak saját kis laptopjukról vállalkozásokat, hogy annak mikéntjét soha nem tanították iskolában. Hogy a ChatGPT-promptjait – mely a legjobban kelendő árucikk jelenleg a világban – olyan játszi könnyedséggel írják, mintha csak ebbe születtek volna. És tényleg: ők már ebbe születtek. Hogy egy maradi tananyag, az unalmas, századokkal korábbi történelemre épített kötelező olvasmányok, vagy az életben soha nem használt matematikai szabályok és képletek hányingeres szigorig ismételt követelményein titkon már csak nevetnek. Újítani kéne ezen is.

És pont itt értünk vissza a magyar viszonyokhoz, és ahhoz a bizonyos ritka pillanathoz, hogy a sok évtized külföldi élet után élesen látom: a vita, ami nálunk megy (sok témában egyébként – de most az évkezdésről és külsőségeiről beszélünk), valahogy beszűkült egy kis közép-európai ország keretei közé. A röghöz kötöttség és a virtue signalling – azaz az erényfitogtatás – sajátos elegyébe, amelyben nem a „miértre” koncentrálunk, hanem minden áron a „hogyanra”. Mintha az egyedüli üdvözítő megoldás az lenne, ami saját kis buborékjaink elfogadottsági rátájába beleillik.

Tanuljunk meg átnézni abba a másik buborékba is és fogadjuk el, nem mindenki gondolkodik úgy mint mi. Egy szabolcsi cigánycsalád ötödik gyerekére, könnyebben adják fel az évnyitóra a tesói által már kinőtt egyenruhát, mint a rákövetkező napon az utcait, ahol a szülők és a diák is tudja, hogy a szakadt, viseltes sportcipőért és a kínai koppintott márkás pólóért már csúfolni fogják. Az igazság tehát “odaát” van - mondanák az X akták nyomozói, de azért ez nem annyira scifi hogy megállapítsuk - inkább a kettő között.

És ha már buborékokról beszélünk: mindannyian tudjuk, mire gondolhatok. Itt, ennek az országnak a viszonylatában a keresztény–zsidó kultúrkör, a liberális demokraták, a szocik, a balosok, a jobbosok, a NER-esek, a mélymagyarok és még ki tudja, mely „buborékok” világára. Nekem és családomnak a hosszú külföldi élet miatt megadatott, hogy ebből, ezekből a buborékokból, kényszerű társadalmi rétegződésekből kilépjünk és felülről szemléljük a dolgokat. Ez egy nagy lelki és fizikai munka is egyben - dolgoznunk kell a nézeteinken, - segítségül hívva a kritikai gondolkodást is, de megéri. Ez a legnagyobb ajándék, amit egy idegen országbeli élet adhat – ajánlom mindenkinek.

Kívánok mindenkinek sokkal nyugodtabb, buborékmentes kezdést a 2025-ös tanévre!

Artwork: Original Artwork by Yiwei Shi - School Assembly