Forrás Edittel két és fél órát beszélgettem telefonon, hogy bemutathassam őt a következő interjúban. Ez idő alatt forgott a fakanál, csapódott a sütőajtó és végül megsütött egy baguettet, amit a szerencsés családja feltételezhetően tíz perc alatt felfalt. A tíz éve Ausztráliában élő Edit többek között arról mesél, hogyan talált rá – férje után – élete második szerelmére, a cukrászatra, és milyen utat járt be ahhoz, hogy ez a szerelem kiteljesedhessen.

Jubileumot ünnepeltetek nemrég: idén júniusban lesz tíz éve, hogy Ausztráliába költöztetek. Hogyan zajlott nálatok az országváltás?

A tíz év csak félig-meddig igaz. A férjem, aki fogtechnikus, egy potenciális munkalehetőség miatt 2009 júniusában kijött Perth-be egy próbamunkára. Tíz nap múlva munkaszerződéssel a zsebében szállt le Budapesten. A fél éves vízum-mizériát követően az akkor három éves kisfiunkkal márciusban költöztünk ki.

Mennyire volt ez nehéz döntés?

Családilag határoztuk el, hogy megpróbálkozunk egy külföldi élettel. A férjem Ausztrálián kívül Svájcba és Kanadába küldött önéletrajzot, és nagy meglepetésünkre az ausztrálok pár napon belül válaszoltak is. Mi volt ez más, ha nem jel? Az igazat megvallva, az ország elhagyása fellélegzés volt mindannyiunknak. Nagyapámmal közös háztartásban eltöltött 12 hosszú év megalapozta elvágyódásunkat egy helyre ahol végre csak magunk leszünk. Amikor a repülőre felültünk, és ránéztem a férjemre és a fiamra, olyan szabadságot éreztem, mint addig sosem. Bár egy új élet felé repültünk, még otthon elhatározuk, hogy ezt amennyire tudjuk, könnyedén kezeljük. Semmit sem égettünk fel magunk után. Úgy zártuk be a győri házunk kapuját magunk mögött, mintha csak nyaralni mennénk. Azzal a tudattal indultunk útra, hogy nincs kőbe vésve, hogy nekünk mostantól Ausztráliában kell leélni az életünket. Ha nem megy, majd változtatunk. Az én esetemben ez azért meglepő, mert én nem voltam az a kalandvágyó típus, aki a határait próbálgatja és extrém helyzetekbe sodródik - bár ki tudja, talán ez is változott azóta. Viszont az említett családi terhelt helyzet miatt valahogy egy percet sem gondolkodtam, igent mondtam a költözésre.

Könnyen belerázódtál az ausztrál életbe?

Elsőre azt kell, hogy mondjam: mint kés a vajban, úgy indult az ausztraliai életünk. Leszámítva azt, hogy voltak, és ha őszinte akarok lenni a mai napig is vannak nyelvi nehézségeim. De azonnal jól éreztük magunkat, én otthon maradtam a fiunkkal, és élveztem az új környezetet. Viszont nyolc hónap elteltével szinte fizikálisan is fájó honvágy tört rám. Nagyon rosszul voltam lelkileg, talán mert ekkor tudatosult bennem, hogy mostantól ez lesz az új életem. Szerencsére a férjem – aki teljes boldogságban élte az itteni életét – ezt azonnal megérezte. Átbeszéltük, és abban maradtunk, hogy ha már itt vagyunk, kicsit lássunk Perth-ön kívül mást is: költözzünk Brisbane-be, majd onnan, remélhetőleg már egy ausztrál útlevél birtokában, Magyarországra. Brisbane-ben nyolc hónapot töltöttünk, majd végül – a tervet felborítva – csak látogatóba mentünk haza, és visszatértünk Perth-be.

Mi változott meg másodszorra?

Az, hogy rátaláltam arra, amivel foglalkozni akarok. Egy alkalommal a nagyobbik gyerekem egy szülinapra volt hivatalos, ahová házi készítésű tortát ígértem. Leültem a számítógép elé, és torta recepteket kerestem. Emlékszem ott ültem a monitor előtt, és mint akibe a villám csapott: rájöttem, hogy én tortákat akarok ezentúl sütni. Szerelem volt első látásra. Autodidakta módon kezdtem tanulni a forma-torta készítést. Először csak az ismerősöknek sütöttem, aztán elterjedt a hírem és bővült az ügyfélköröm. Érdekes módon Nyugat-Ausztráliában a cukrászati tevékenységet nem kötik végzettséghez és a megfelelő egészségügyi és konyhatechnikai szabályokat betartva otthon is tud bárki sütni. Viszont, talán a Magyarországon divat papírgyűjtési mánia miatt, úgy éreztem, hogy muszáj szakmailag megtámogatnom a tudásomat, ezért elvégeztem egy másfél éves cukrász iskolát a helyi TAFE-en. (Technical and further education, a Szerk.) Addigra az életünk is más szakaszba jutott, nyolc hosszú bérlésben eltöltött év után vásároltunk egy házat, a fiúk iskolába kerültek, férjem pedig önálló vállalkozásba kezdett, szintén itthon. Szóval azt éreztem, eljött az én időm! Cakemagination néven céget alapítottam, és azóta cukrászként dolgozom. Óriási váltás ez a karrieremben, hiszen otthon településmérnöki és szerkezetépítő mérnöki diplomáimmal 12 évig az akkor még Megyei Közigazgatási Hivatal építésügyi osztályán dolgoztam, ami valljuk be más jellegű kreativitást igényelt.

Látva az Instagram oldaladat, a kreativitásodat most viszont jól kiéled: hihetetlen tortákat csinálsz. A kedvencem a mamád tacskó kutyájáról megformált torta, ami szinte csak nem ugat, olyan élethű. Te tudtad, hogy ilyen kreativitás szunnyad benned?

Most mondjam, hogy mertem remélni?! Ez azt hiszem fellengzősen hangzana. Maradjunk annyiban, hogy a családunk női ágon elég kreatív. Ha csak röviden megyek vissza az időben édesanyámat említeném, akinek könyvelő létére nem jelentett problémát egy éjszaka alatt egy ünneplő nadrág megvarrása. Szintén nem hagyhatom ki a húgom sem, aki szobrászként végzett, és a virágkötészettől kezdve a fogtechnikusságig számos területen kamatoztatta tehetséget nagy sikerrel. Azt hiszem ezek mindenképpen bizakodásra adtak okot. A tervezés folyamatát nagyon szeretem, a torta designját sokszor papírra rajzolom, majd átgondolom, hogy hogyan, milyen összetevőkkel tudom megvalósítani. Mert azon túl, hogy a formatorták nagyon látványosak, finomnak is kell lenniük, szóval a mondás itt is igaz: nemcsak a külső, a belbecs is számít.

Apropó belbecs: a magyar vagy ausztrál receptekre építesz?

Őszintén szólva én nem rajongok a klasszikus ausztrál sütikért. Sokkal jobban szeretem a francia jellegű édességeket és persze a magyar tortákat, mint peldául az Esterházy, a dobos vagy a puncstorta. Úgy tűnik, az új ízekre a helyiek is nyitottak. Mivel otthon a saját konyhámban készítem el őket, ezért az egészségügyi szabályozás szerint nyers tejterméket, így például nyers tejszínt, nem használhatok. Ennek megfelelően a hagyományos habos-babos tortákat sokszor újra kell gondolnom úgy, hogy az ízvilág megmaradjon, de megfeleljen az eltarthatósági követelményeknek. Ami nálam elsődleges az a magas minőségű alapanyagok használata, nem szeretnék e téren kompromisszumokat kötni. Amennyire lehetséges próbálok kerülni mindennemű “káros” anyagot, nem használok mesterséges aromákat vagy állományjavítókat, amit egyébként a cukrászatok előszeretettel használnak. Festékeknél alapvetően természeteseket használok, illetve ha csak lehet airbrush technikával dolgozom, ami csökkenti a felhasznált festék mennyiséget, illetve az kizárólag a torta külsejére korlátozódik. Ha a gyerekeim születésnapra mennek az első intelmem mindig az: Ne edd meg a torta külsejét!

Melyik tortádra vagy a legbüszkébb?

Arra a közel 20 kilós mikroszkópot formáló tortára, amit a The University of Western Australia megbízásából készítettem a laboratóriumuk 50 éves fennállásának jubileumára. Hetekig terveztem ezt a tortát, több napig csak a mikroszkópokat nézegettem a neten mert szerettem volna minél hitelesebben visszaadni azt cukorból. Ennek a tortának a mozgatása majd végleges szállítása sem volt kis feladat, amire ha most visszagondolok, nagy merészség volt elvállalni. Amúgy a megbízók nem nagyon szólnak bele a kreatív koncepcióba, csak a témát adják meg, minden másban szabad kezet kapok – így legtöbbször minden munka nagy élvezetet nyújt.

Mennyi időd marad marketingre vagy cukrász versenyeken indulni?

Nem sok sajnos. Négy éve még jóval a cukrász iskola elvégzése előtt elindultam a perthi Canning Vale Show “kraft” kategóriájának cukrász versenyén, ahol a “Novelty”, valamint a “Decorated Miniature Cake” kategóriákban az első helyen végeztem. Emelett pedig “Decorated cake” kategóriában a “Champion”díjat is én vittem el. Szeretnék idén nevezni a szeptemberben zajló Perth Royal Showra, még ha ez nagyon sok munkával is fog járni. Igazi marketingtevékenységet nem nagyon végzek, van persze Instagram és Facebook oldalam, de más reklámkampányt sosem indítottam. Pedig tudom, hogy nagyon kellene, de ez a legutolsó, amihez kedvet érzek, így rendszerint csak halogatom.

Minden szerzőktől megkérdezzük, hogy mi hiányzik neki otthonról és mit kapott Ausztráliától. Te miket sorolnál fel?

Hogy mi hiányzik? Most meg fogsz döbbenni, de egy nívós Daubner-szintű cukrászda. Ahol végre olyan sütit ehetnek, amit nem én sütök. A telet is idehoznám, szeretnék fázni karácsonykor, jeget kaparni a kocsiról, hiányzik a zúzmara és a hóesés. A másik kérdésedre válaszolva Ausztráliának nagyon hálás vagyok, először is, azért, mert befogadtak és elfogadtak minket. Tetszik, hogy hozzánk hasonlóan itt sok a “jött-ment”, régi vagy új bevándorló. Másodszor azért, mert ez az ország tett engem magabiztossá: úgy érzem, bárhová lepottyanthatnának és jöhetnének rázós helyzetek, megpróbálnám megoldani. Nem vagyok benne biztos hogy itt akarom leélni az életem, bár ha valaki most megkérdezné, akkor mégis hol, arra sem tudnék pontos választ adni. De talán hagyjuk is ezt a jövőre, kell hogy tartogasson meglepetéseket, nem igaz?

Miről fogsz nekünk írni?

Szeretném a frissen ide költözőket vagy az újrakezdőket saját tapasztalataimmal segíteni: például hogy nálam hogyan zajlott a karrierváltás, milyen bökkenői vannak egy vállalkozás elindításának, milyen kompromisszumokat kell hozni, milyen lehetőségeket érdemes kihasználni. Ami még nagy vágyam, hogy a gyerekeimnek írt meséimet néha megoszthassam veletek. Talán másoknak is kedvet hoz a meseíráshoz, ki tudja?

Featured image: Roses, Cake and Coffee. Original Artwork by Jhoanna Monte