- Danika -

Danikával kollégák vagyunk egy csupa üveg, acélvázas felhőkarcoló jellegtelen irodájában. A Melbourne belvárosában szorosan egymás mellé épített irodamonstrumok közül egy vagyunk a sok közül. A huszonnyolcadik emeletről, ahova egy fémesen csillogó hatalmas lift szippant fel bennünket, és ahol a mi állami cégünk hivatala foglalja el a teret, jól látni egész Melbourne belvárosát, és a mögötte megbúvó kertes házas, parkosított városrészek, színes hullámokban elterülő részeit. Szoktuk mondani, hogy olyan magasan vagyunk, hogy a föld görbülete is látszik az ablakokból, de ezt persze csak nagyvonalúan odaképzeljük. Három hónappal ezelőtt, amikor felvettek ehhez a céghez, jártassági tréninggel kezdtük a munkát, és ez a huszonéves fiú, az egyik volt a sok kolléga közül aki tapasztalata miatt, már taníthatott minket.

A tananyag kemény volt, az ausztrál adórendszer csínját-bínját kellett belénkverni valahogy. Nagy volt a szórás, a csoport fele kidőlt a hat hetes tréning végére. Volt aki betegségre hivatkozott és volt aki csak kévézni indult, mindenesetre soha nem jöttek vissza. Maréknyian maradtunk csak, akik még küzdöttek a szofisztikált megfigyelő és ellenőrzőrendszer trükkjeivel, a kékesen villogó képernyők hideg fényében. Ha valamit nem értettünk, Danika jött, mellénk húzta a székét és magyarázott. A többi kénytelen-kelletlen tréner közül, akik igyekeztek minél gyorsabban letudni a feladatot, ő volt az egyetlen aki valódi segíteni akarásával addig ült mellettünk, míg fel nem fogtunk mindent.

Danika több számmal nagyobb, fekete holmikban jár. Kedvenc ruhadarabja egy hatalmas kapucnis felsőrész, amibe ha jól helyezkednek, talán ketten is beleférnek. Jólelkű mosolya és visszafogott nevetése van, erős és megnyugtató kisugárzása, és mindig jól ápolt. Danika kifejezetten vastag testalkatú. Pocak, szélesebb combok, hurka ujjak és göndör haj. Amolyan földön járó Murillo angyal figura. Az angolban ezt a testalkatot úgy hívják “chubby”. Ezt a kifejezést amúgy azokra a kisbabákra is használják, akik elérve a kilenc hónapos kort, kis étvágygerjesztő hurkákat növesztenek végtagjaikon, a világ összes nagymamája örömére. Szóval Danika a maga huszonnégy évével ilyen.

Egy ideje észrevettem, hogy Danika egyedül van. Bár görcsösen igyekszik, hisz minden kollégájához van egy kedves szava, ők csak lekezelik és elmennek mellette. Ha nem az asztalánál ül és dolgozik, vagy az újonnan felvett munkaerőt oktatja, csak egyedül bóklászik az iroda hatalmas légterében és vadászik az öblös üvegpalackokban megbúvó, a cég által túlórakábszerként biztosított gumicukor kígyókra. Danika, karrierista társaitól eltérően renyhe nyugalommal figyeli a körülötte zajló irodai drámákat és sohasem vesz részt egyikben sem. Az a fajta fiú akire azt mondjuk “rendes gyerek“. Az elmúlt napokban nem láttam az irodában, majd amikor újra felbukkant megörültem és felkiáltottam mennyire hiányzott. Szemmel láthatóan zavarba jött és elmosolyodott.

Ebédidőben észrevettem, hogy keresi kihez ülhet le. Végül a mikrohullámú sütő csilingelése után, egyedül foglalt helyet a nagy konyhapultnál. Igyekeztem tekintetemet az iroda előtti huszonnyolcemeletnyi zuhanásban alattunk elterülő Queen Victoria piac forgatagába mélyeszteni, mert nem akartam hogy figyelmem kellemetlen tolakodásnak vegye, de tegnap előtt a szusszanásnyi szünetünkben már odaültem mellé. Most is csendesen ült egyedül és egy Mars rudacskát majszolt. Legszívesebben megöleltem volna, annyira megsajnáltam. Ehelyett elbeszélgettünk kis könnyű semmiségekről. Ebédidőben már messziről láttam, ahogy közeleg. Amikor belépett, elnézett az ebédlő sarkába, ahol vele egyidős férfikollégái már teljesen kitöltötték a teret egy kis kerek ebédlőasztal körül. Konstatálta, hogy számára ott már nem maradt hely. Danika állt, kezében egy átlátszó nejlonnal amiben két sajtos-szalámis szendvics lapult és zavartan toporgott. Nem mert egyenesen az asztalunkhoz jönni. Így intettem neki, hogy csatlakozzon hozzánk. Szégyenlős mosolya elárulta, hogy végtelenül hálás, majd elővette az egyik zsemlét és belekezdett. Másodperc alatt tűnt el az egyik cipó, és csúszott le a fekete pólóval takart nagy pocakba. A kis leszóródó morzsákat gondosan lesöpörte és fojtattuk a könnyű társalgást. Az ausztráloknál nem divat a magánéletről beszélni. Főleg nem a munkahelyen. Itt nincs az mint Magyarországon, ahol pár perc alatt gyakorlatilag nulláról százon vagyunk az ismeretlen kolléga legbelsőbb, privát életében. Ezt a társadalmi és szociális visszafogottságot lehet nagyon szeretni és gyűlölni egyszerre. A mi felünkről érkezett, balkáni, ká-európai embernek, ez olyan mintha slaggal fojtogatnák, hisz úgy érezzük, valami személyeset mindenképp tudnunk kell a másikról.

Volt bennem valami nehezen megfogalmazható, meleg, szelíd vonzódás Danika iránt. Nem szerelem volt ez, nem is testi vágy, sokkal inkább egy különös rezonancia, ami olyasféle kapcsolódást sejtetett, amilyennel ritkán ajándékozza meg az élet az embert. A szívemmel éreztem, hogy fontos nekem, mégis időről időre kétségek támadtak bennem. Hiszen fiatal volt, egészen más generáció, mégis volt valami megnyugtató és ismerős abban, ahogyan létezett a világban.

Úgy tűnt, érzéseim túlmutatnak az egyszerű gondoskodási vágyon, mégis inkább lelki tükröződéseknek tűntek, semmint valós kapcsolódásnak. Talán csak egy mélyről fakadó hiány vetült rá, egyfajta érzelmi éhség, amit sokan ismernek, akik valaha olyan ember mellett éltek, aki kívülről tökéletesnek látszott, belülről mégis elérhetetlen volt. Ismertem történeteket, ahol valaki egy szinte mitikus alakba kapaszkodott – egy hibátlan testbe zárt eszménybe, akit mindenki csodált, mégis hideg maradt, mint a márvány, amin a napfény csillan, de meleget nem ad. Egy ilyen kapcsolat után nem nehéz egy egyszerűbb, puhább jelenlétben menedéket keresni – egy olyan emberben, aki nem akar többnek látszani, mint aki, de minden mozdulatában ott van a készség az odafigyelésre, a melegségre, az elfogadásra.

És akkor arra gondoltam: talán épp az ilyen fiúk tudnak igazán szeretni. Azok, akiket nem környékeznek meg elvárások vagy rajongók, akik nem a világ színpadán játszanak, hanem csöndes, puha léptekkel léteznek – és ha egyszer átölelnek, abban benne van minden, amitől az ember végre otthon érzi magát valaki karjaiban. Úgy gondoltam, akkor és ott, hogy több ilyen kerek angyalka kellene ebbe a világba.

Legszívesebben lerohantam volna Danikát a kérdéseimmel. Szerettem volna tudni mit csinál szabadidejében, melyik internetes játékkal játszik és, hogy egyáltalán boldog-e. Buta kisgyerek és túl tolakodó anyuka keverékének éreztem magam. Ki akart robbanni belőlem a segíteni akarás, a lelki ölelés. Aztán kényszeredetten leállítottam és elszégyelltem magam, hiszen nem lenne rosszabb mintha félreértelmezné öregkori rajongásom és nemhogy menekülne előlem, de még valami félszerzetnek is tartana, egy nyálát csorgató öreglánynak. Uramisten! Ezt mindenképp el akartam kerülni. Bevallom, kíváncsiságtól hajtva, belenéztem digitális magánéletébe. A fotókon egy kedves, de szomorú mosolyú fiatalember volt, aki úgy tűnt még mindig a szülői ház menedékében él. Ennek titkon még örültem is.

Mintha őrangyalom lenne, a következő hetekben - hónapokban csak titkon lestem Danikát. Ha megszólított igyekeztem visszafogni magam és udvariasan válaszolgatni a kérdéseire. Ha odaült mellém segíteni, boldog voltam. Megfigyeltem, hogy irodai szociális élete nem javul és akik figyelme után áhítozik, azok rendre elkerülik. Legtöbbször arra gondoltam, megmondom neki, hogy ne foglalkozzon ezzel. Úgy értékes ember ahogy van. De persze ezt ismét csak magamban mondogattam és titkon reméltem, otthon van egy olyan családtagja, aki naponta mondogatja neki ezt. Aztán egy álmos péntek délután, amikor már mindenki hazafelé készülődött az irodából, megfigyeltem, hogy Danika egy lánnyal beszélget. Az ázsiai lánynak zöld copfjai voltak és fura kis tüllszoknyát viselt bakanccsal. Nagyon emlékeztetett valakire egy Japán rajzfilmből, de én már nem ismerem ezeket a rajzolt sztárokat. Munkaidő végén, Danika odajött hozzám is és megkérdezte lenne-e kedvem eljönni egy esti klubba amit Ő szervez. Majd elmagyarázta, hogy az ötlet és megvalósítás is az övé, esti, kötetlen ismerkedős klubot szervezett olyan fiataloknak akik valamiért különböznek az átlagtól és akik nem is igazán tudnak beilleszkedni máshová. A klubba beöltözve is lehet menni, felölteni a kedvenc anime vagy digitális játék rajongói öltözékeit vagy teljes testet fedő állatszőrben és maszkban. Ezek a beöltözős fiatalok mind egy-egy kis szubkultúra képviselői. Elmondta izgul, hisz ez lesz az első estéjük, több százan jelentkeztek és még nem csinált hasonlót sem. Remélte majd ő is találhat barátokat a tömegben.

Megköszöntem az invitálást Danikának, gratuláltam az ötlethez, majd összefacsarodott szívvel azt mondtam, sajnos nem tudok menni. Elég furcsa lenne egy ötvenes nő egy beöltözős rajongói klubban a sok fiatal között. Mielőtt elbúcsúztam furcsán-sután megöleltem ezt a nagy kamaszt és tudtam, hogy ezt itt és most lezártam magamban, mégha fáj is. Hazafelé a vonaton elgondolkodtam, hogy miért érzek így Danika iránt. A sínek lélekfacsaróan csikorogtak, futottak rajta a páros életsávba belefeszített acél vonatkerekek. Az ablakokon csorogtak le az esőcseppek, egybeolvadva és kicsiny patakokat képezve egymással. Kibuggyanó könnyeim ugyanezt az utat járták be. Hirtelen megvilágosodtam. Nekem van egy “Danikám” otthon is. Aki lélekfinomságú, a sors által szőtt pókhálókötelékkel kötődik munkahelyi “testvéréhez”.

És talán ezért volt számomra Danika annyira ismerős. Az ő puha jelenléte, halk szavai, gömbölyded, biztonságot árasztó alakja nem egy vágy tárgya volt, hanem egy ismerős emlék. Egy másik gyermek lenyomata. Egy fiú, aki eleinte csak elfordult, aztán elnémult, és végül elrejtőzött. Egy ismerős tekintet, egy mozdulat, egy tartás, ami túlságosan is emlékeztetett valakire, aki hozzám tartozik. Arra a gyerekre, aki valaha mindenkit kacagásával és ötleteivel ragyogott be, aki konyhai fedőből és biciklilámpából űrhajót épített, és akit mi csak fogas-madárnak hívtunk a széles, csillogó, örök mosolya miatt. Ezek a fiúk – a fogas-madár mosolyúak, a homokvár-építők, a nevetésből emlékeket gyúrók – gyakran válnak céltáblává, mert nem szabvány szerint működnek. Mert érzékenyebbek, kíváncsibbak, játékosabbak, mint amit az iskola vagy a világ egy része elbír. Mert másmilyenek. És a másság – még ha szép és értékes is – könnyen lesz célpont.

Ez az ismerős alak, ez a gyerek, az én legkisebb fiam – az én örömgombócom – korán szembesült a világgal. Egy olyan iskolai közeggel, ahol a más, a különleges, a szabálytalan nem csodálatra, hanem megtörésre méltó. Ahol a nevetés nem védelem, hanem célkereszt. Ahol egy göndör fürtös hosszú hajzuhatag idegen a sok tarkóra vágott fiúgyermek közt. Ahol az idegen nyelv bájos kis akcentusa nevetség és ujjal mutogatás tárgya. És ahol minden újrakezdés csak egy újabb fejezet lett a kiközösítés krónikájában. Aztán jött a változás. Először csak a szemében. A kíváncsiság mögé lassan odakúszott a félelem, a bizonytalanság. Majd a testében is nyomot hagyott a stressz. A hormonjai felbolydultak, hirtelen kiszélesedtek a formái, és a világ – amely eddig sem volt túl kegyes hozzá – most már a testét is célba vette. Kövér kutyának csúfolták, leköpték, széket dobtak hozzá. A tanárai széttárták a karjukat, és inkább a gyógyszeres megoldás felé tereltek - mintha egy gyerek fájdalmát pirulákba lehetne zárni. De mi ismertük őt. Tudtuk, hogy mindaz, ami benne kavargott, nem betegség, hanem egy érzékeny lélek próbálkozása túlélni egy közegben, ami nem értette meg őt.

Ahogy elnéztem Danikát, ahogy lassan kibomlott előttem a jelenléte, rájöttem, hogy ugyanebből az anyagból gyúrhatták. Hogy ezekből a gyerekekből, akiket bántottak, kigúnyoltak, leszorítottak – belőlük lehetnek a legszabadabb emberek. Mert aki túléli a kitaszítottságot, annak van esélye, hogy valódi várat építsen – nem mások elvárásaiból, hanem önmagából. De addig, amíg az egyre jobban elharapódzó és a statisztikák szerint otthonról "hozott" bullying-kultúra túl sok gyereket tör meg testben és lélekben – itt Ausztráliában is –, csak egyetlen esélyük marad: hogy otthon, a családban kapjanak elég szeretetet, hitet, és megerősítést ahhoz, hogy erős lélekkel szálljanak szembe a világgal.

És legyenek bár mások, eltérők, furcsák, halkak, vagy éppen túl hangosak – egy olyan országban, ahol a különbözőség nem bélyeg, hanem forma, identitás és lehetőség – egyszer még rátalálhatnak arra az életre, amely tényleg nekik szól. Ausztrália, minden nehézsége ellenére is, mégiscsak ilyen ország. Mert még megvan a jog, hogy visszakiabálj, hogy érvényt szerezz, hogy jelentsd ha sérelem ért és arra megfelelő választ kaphass. Ahol egy fiatal újraírhatja magát. Feketében vagy szivárványban, talpig szőrbe öltözve vagy maszkban, csendben vagy táncolva – kifejezheti, ki ő. És ha szerencséje van, lesz, aki ezt meglátja, odahajol, és azt mondja: maradj csak ilyen – pont így vagy jó.

-VJ-

2024.Június - Melbourne, Ausztrália