Anyagilag is káros

Magyarországon a felnőtt lakosság 28 százaléka dohányzik – Ausztráliában szinte pontosan ennek a fele. A magyar kivándorlók jórésze minimum kocadohányosként érkezik és hamar szembesül azzal, hogy ezen időtöltés anyagi vonzata sokszorosa a Magyarországon, de még általában az Európában megszokottnak is. Egy jobb minőségű doboz cigi ára úgy harminc dollár (6000 forint) környékén áll jelenleg, ami helyi viszonylatban is a fájdalomhatár felett van. Bár egy jobban kereső embert ez még önmagában nem fog azonnal anyagi csődbe taszítani, elég nehéz megindokolni, hogy miért is költünk a hazai minimálbér felett arra, hogy gyakorlatilag az összes létező rák, érelmeszesedés, agyvérzés és egyéb betegségek hosszú listájának kockázatát lényegesen növeljük.

És így aztán végül eljutunk a minden dohányos életében visszatérő gondolathoz: hogy le kéne szokni. De hogyan?

A “majd holnap leteszem” szindróma

Aki dohányzott huzamosabb ideig, az pontosan tisztában van azzal, hogy ez a szenvedély hogyan alakítja a gondolkodásunkat és lényegében az egész napi rutinunkat. Én összességében úgy tíz évig cigiztem, ami bőven elég volt ahhoz, hogy a szokás a személyiségem részévé váljon. Én voltam az, aki mindig kint állt a szünetben, legyen az egyetemen, vagy melóban. Én voltam az, aki mindig eszpresszót ivott, mert azt pont egy ciginyi idő meginni, és aki a buszmegállóban automatikusan rágyújtott (és arrébb állt hogy mást ne zavarjon), mert akkor biztos előbb jön a busz. A dohányzás legalább olyan fontos részem volt, mint mondjuk a zenei ízlésem. És ez az első probléma, amikor rájövünk hogy abba kell hagynunk a dohányzást: nem csak a függőséget kell feladnunk, hanem a személyiségünk egy részét is – amit aztán újjá kell építenünk.

A dohányzást mindig amolyan jutalomként kezeljük, amit megérdemlünk egy hosszú meeting végén, egy fárasztó nap után, vagy csak szimplán a reggeli kávéhoz – mert jobban érezzük magunk tőle. Azt viszont csak a legritkább esetben gondoljuk át, hogy csak azért érezzük a dohányzást jutalomnak, mert függők vagyunk. Objektíven szemlélve: az a cigi, amit elszívtunk semmilyen pozitívumot nem hozott az életünkbe. És ez a jutalomérzet az, ami az egyik legnagyobb gátja annak, hogy az ember ténylegesen lerakja a cigit, ugyanis sosincs megfelelő pillanat hozzá. “Ez a hét most stresszes”, “már mindjárt itt a péntek, és sörözni nem lehet nélküle”, “jön a nyaralás, és ott meg olcsó lesz”. És így tovább.

Nagyon ritkán jut el egy dohányos oda, hogy ténylegesen megpróbálja lerakni a cigit. Aki viszont megpróbálja, az belefut a következő buktatóba: az elvonási tünetekbe, amelyek a folyamat elején igen brutálisak tudnak lenni.

Próba teszi a dohányost

Én a fentebbi idézetnek megfelelően számtalanszor “leszoktam" már, több-kevesebb sikerrel. Először az amatőr, “ki ha én nem" módszerrel, azaz bármiféle segédeszköz nélkül. Ez az én esetemben gyakorlatilag azonnali bukáshoz vezetett, bár nem egy ismerősöm van, aki ennyivel elintézte – hiába, sosem kérkedtem az akaraterőmmel. Aztán még Magyarországon később sikerrel leraktam pár évig, ekkor már nikotinos rágó segítségével. Viszont elkövettem a legalapvetőbb hibát: úgy gondoltam, hogy pár év távlatából megengedhetem magamnak hogy néha rágyújtsak egy-egy péntek estén. Amiből pár hónap leforgása alatt szombat este is lett, majd megint pár hónap múlva már vasárnap reggel, míg egy nap azon kaptam magam, hogy meló előtt kettőt kell elszívnom, hogy reggel tíz előtt ne kelljen szünetre mennem. Ezen a ponton megint megpróbáltam a nikotinos rágót, viszont már nem volt elég a hosszú távú leszokáshoz. Belekerültem egy ördögi körbe, amikor gyakorlatilag minden hétfőt nikotinos rágóval kezdtem, majd péntek környékén már vettem a doboz cigit. Viszont pontosan tisztában voltam a helyzet tarthatatlanságával, és eljutottam oda hogy elmentem a háziorvosomhoz segítséget kérni, aki azzal a lendülettel írt egy receptet amin az állt: Champyx.

Szenvedélyből undor

Ez a gyógyszer igencsak kétes hírnévnek örvend. A hatásmechanizmusa leegyszerűsítve az, hogy az agyban a nikotin receptorokat blokkolja, így a dohányzás nem okoz örömérzetet, sőt, egy idő után kifejezetten undort vált ki. Ez még önmagában jól is hangzik, viszont a mellékhatások listája igen hosszú és ezen előkelő helyen szerepel a depresszió és az öngyilkos gondolatok – és ezekre nem csak elméleti esélye van az embernek. Amikor dohányosok közt megemlítettem a gyógyszer nevét, azonnal anekdoták tömegét kaptam. Volt ezek között rengeteg “a barátom nagynénjének a kertésze megpróbálta" típusú, de sok első kézből származó tapasztalat is, mind ugyanazzal a konklúzióval: durva mentális problémákat okozott. Ezek után érthetően vegyes érzelmekkel indultam beváltani a receptet.

Nekem szerencsém volt. A potenciális mellékhatások közül egy jött elő, lényegében azonnal, és tartott hónapokon át, a kúra végéig: rettentő élénk álmaim lettek. Gyakorlatilag minden este álmodtam és reggelente hosszú percekig tartott feldolgozni őket. Utólag nagyon nehéz elmagyarázni, hogy mit értek élénk álmok alatt. Nem arról van szó hogy a témák szokatlanok lettek volna, hanem arról hogy minden részletük, a színek, illatok, beszéd sokkal intenzívebb volt, mint amit valaha tapasztaltam. Talán bizonyos egyéb tudatmódosítókkal lehet hasonló hatást elérni ébren – viszont ebben nincs tapasztalatom. Ami biztos: engem a Champyx simán lehozott a dohányzásról. Az utolsó cigimet úgy fél éve szívtam el, az utolsó tablettát pedig négy hónapja vettem be. Azóta nem is gondolok a dohányzásra – az a fajta sóvárgás, amit azelőtt éreztem, ha valaki a közelemben rágyújtott, egyszerűen megszűnt.

Viszont pontosan tudom, hogy a neheze még hátra van: a leszokásnak ez az utolsó fázisa egy életen át tart. Csak remélni tudom, hogy most egyszer az életben végre sikerült megtanulnom a leckét.

Ha ti is hasonló cipőben jártok, írjátok meg kérdéseiteket, tippjeiteket a Magyar Tükör Facebook oldalára!

És ne féljetek segítséget kérni!

Artwork: SMOKE BREAK

By Holly Riches