Azon a reggelen, hangosan nyikorogva nyílott ki a súlyos tölgyfa szekrény ajtaja, és levendulaszagú csipkés zsebkendők hullottak a gépi perzsa foltjaira. Kezem lázasan matatott a sok éve elspájzolt damasztterítők és párnahuzatok világában. Valamit kerestem, valami bizonyítékot a titkos múltból, valamit, ami beszélni fog a maga nyelvén, valamit, amin elindulhatok és megtalálom magamat. Kavargott a fejem, egyszerűen tudtam, hogy itt kell lennie. Leghátul, ahová már csak lábujjhegyen értem be, az ujjaim valami hűvös tapintású tárgyba ütköztek. Próbáltam rajta fogást keresni, de csak hátrébb csúszott, így hát kénytelen voltam a szekrény alsó polcára fellépni. Ha nagyanyám látná, hogy megint kutatok, csak legyintene és megkérdené, hogy mit csinálsz te bolondos úrinő?

Végre elértem, időbe telt, míg áthúztam a méter magasnak tűnő csipkefalon. Egy doboz, sötétbarna mahagóni a tetején intarziás csigaberakásokkal és oldalt egy kis piros madzag a végén pirinyó kulcs – ami ezt az egészet nyitja.

Persze, hogy nem bírok magammal, azonnal nyitni kell. Mások talán megállnának, melengetnék, még talán el is tennék, hogy majd nyugalmasabb perceikben nyissák meg a titkok szelencéjét – akkor, amikor már el tudják viselni a rájuk váró döbbenetet vagy éppen örömöt. Habár olyat is ismerek, akinek megvolt mind a kettő egyszerre.

Már rég volt, szinte egy másik életből való emlék, amikor Bogi, a legjobb barátnőm, nagyszülei halála után úgy döntött, rendet tesz az elárvult házban. Édesanyja még túl törékeny volt ehhez, a gyász frissen maradt a mozdulatok mögött, és talán a távolság is akadályt jelentett. Bogi viszont közel lakott, és mindig is volt benne valami csendes elszántság, ami ilyen helyzetekben működni kezdett.

Elvitte magával akkori barátját is – nem mintha segítségre lett volna szüksége, inkább csak jól esett, hogy nem egyedül megy vissza abba a házba, ahol annyi emlék rezdül még a falakban. Kegyetlenül hideg téli nap volt, a ház kihűlt, akár egy elfeledett történet, amit újra fel kell idézni. Úgy döntöttek, begyújtanak a régi cserépkályhába, a zöld zománcos testbe, amely egykor a ház szíve volt. Néhány perc, és a tűz máris életre kelt, a csendbe lassan beleolvadt a pattogás és a melegség, ami a múltból jött vissza, mintha a nagyszülők keze nyúlt volna át az időn, hogy még egyszer befűtsenek.

Bogi közben csomagolt, néha megállt egy-egy doboz, egy elsárgult fénykép fölött. A gyerekkor emlékei úgy törtek elő, mint egy régi film képkockái, amelyek között fájdalom és meghittség váltakozik.

A hálószobába lépve, ahol a régi ágy állt – súlyos és mozdíthatatlan, mintha maga is gyászolna – eszébe jutottak a babák. Gyönyörűek voltak, porcelánarcú kis figurák, amelyeket gyerekként imádott, és amelyeket a nagymama óvatos szeretettel elcsomagolt, arra gondolva, talán majd a dédunoka is játszik velük egyszer. Tudta, hogy az ágytartóba kerültek. Ketten kellettek, hogy megmozdítsák a nehéz matracot – ott voltak, ahogy emlékezett, sorban feküdtek, mintha aludnának.

Az egyik baba ruháján boríték volt. Finom kis brosstűvel rögzítve, kézzel írott felirattal: „Gyermekeim kezébe, halálom után felbontani!”

Megállt a levegő. A tűz pattogása mintha távolabbról hallatszott volna, és a melegség is hirtelen bizonytalanná vált. Bogi percekig csak nézte a borítékot. A keze remegett, amikor hozzáért, szinte félve nyúlt a papírhoz, amely több volt, mint egyszerű üzenet: egy lezárt múlt darabja, amit most, az ő keze által nyílhat meg. Végül felbontotta. Azt mondta magának: ő ugyan csak az unoka, de az anyja biztosan egyetértene – a nagybátyja pedig már nem él, hogy bármit is ellenezzen. Végül felbontották a levelet, melyben a következő állt:

„Édes gyermekeim,

Ha ezeket a sorokat olvassátok, már bizonyára eltemettetek, talán a szertartás zűrzavara is elcsitult valamelyest bennetek. Soha nem voltam bőbeszédű asszony, és most sem kívánlak sorok tengerével terhelni titeket. Csak annyit szeretnék, hogy tudjátok: mindig gondoskodtam rólatok. Amikor apátokkal elérkezettnek láttuk az időt, megegyeztünk: mindent pénzzé teszünk, amit csak lehet – hogy az maradjon rátok, amit valóban érdemes megőrizni.

Magdikám, ez volt az oka annak is, hogy eladtuk a siófoki nyaralót. Tudom, mennyire nehezteltél emiatt, milyen keserűen viselted, pedig csak jót akartunk. Apátok még félretett volna egy utolsó műtétre – a fránya csípőprotézisre, amit már régóta emlegettek –, de én nem kértem belőle. Úgy éreztem, épp elég fájdalom jutott nekem, nem kívántam még egy kört futni a szenvedés színpadán. A pénz – az a kevés, amit összegyűjtöttünk, apránként, az évek alatt – egy vastag nejlonzacskóban van elrejtve. A lehető legjobb helyen: a zöld cserépkályha belsejében. Használjátok a régi szeneslapátot, azzal ki tudjátok piszkálni. Tudom, furcsán hangzik, de bízom benne, hogy megtaláljátok.”

A levél itt megszakadt. Vagy legalábbis nem volt szükség több szóra. Bogi mozdulatlanul ült, kezében a megsárgult papírlappal, tekintete mereven a meleget ontó, barátságosnak tűnő cserépkályhára szegeződött. A hirtelen felismerés és a belé nyilalló gondolat úgy csapott át rajta, mintha nem is a saját teste volna – csak egy szereplő egy ismeretlen történetben, amit nem ő írt.

Még aznap este, remegő kézzel, szó nélkül megitta a spájzban talált utolsó üveg nagypapai ó-szilva pálinkát. Egy korty sem maradt benne hajnalra. Hazamenni csak másnap reggel mert, az éjszakát nyugtalan álmatlanságban töltötték, a kályha előtt ülve, egymás mellett némán.

A barátja – kissé részegen, talán félelemből – azt javasolta, hogy égessék el a levelet. Tüntessék el a bizonyítékot, és vele együtt mindazt, amit a nagymama szándéka jelentett. De Bogi másként döntött. Hazavitte a titkot. És megosztotta azt az édesanyjával.

Az asszony napokig nem szólt hozzá. A hallgatás dühösen zengőbb volt minden kiáltásnál. Aztán jöttek a hetek, hónapok, évek – és velük az újabb és újabb kérdések, amelyeket senki sem tett fel hangosan, de mindenki hallott. Hogy mi lett volna, ha…? Hogy mit kezdhettek volna azzal a harminc millió forinttal, amit elnyelt a láng, mielőtt még bárki tudta volna, mit őriz.

Hanem, kanyarodjunk vissza hozzám, sietnem kellett azzal a doboznyitással. Könnyen fordul a zárban a kis kulcs, látszik be van járatva már, bordó bársony borítású dobozbelső és igen – tudtam, hogy láttam valahol már ezt a hatalmas cirádás kulcsot.

Tehát mégiscsak létezik a láda valahol, amibe gyerekkorom egy-egy megállójának a szereplőit rejtette. Tudtam én és emlékszem rá, hogy mindig eltűnt valami a közelemből. Hol egy játékszer, hol egy használati tárgy, hol valami olyan kis semmiség, mint egy csokoládé stanicli papírja. Ha rákérdeztem, nagymama csak annyit mondott emlékképeket gyűjt nekem, de nem árulta el sem azt, hogy mibe, sem azt, hogy hová. Annyit mondott csak nagy rejtélyesen, hogy ráérünk még. Aztán ahogy átléptem a kamaszkorba, lassan feledésbe merült és nagymama sem volt már az a virtuóz táncos, a nagy betegeskedések közepette Ő is elfelejtette ezt az egészet.

Nekem sem jutott volna eszembe, ha múlt héten el nem megyek egy kedves barátom házába, és meg nem csodálom a kézzel faragott csodálatos kincsesládáit. Ültem egy száz éves diófa alatt, pohár borral a kezemben és hallgattam a ládák történetét a vendéglátóm szájából. Miközben újra tölt a párás, hideg boroskancsóból, kacsintva, tréfásan megjegyzi, hogy ne sokat üljek a fa alatt, mert megvörösödik az én hajam is, mint az Ő összes porontyának, mert a diófa levele úgy fog és olyan erős, hogy azt le nem mossa senki sem. Jót mosolyogtam ezen és ő is elővillantotta híres mosolyát a vörös szakálla alól. Azt mesélte, hogy különféle ürügyekkel vettek már tőle ládákat. Volt egy pásztor, aki kutyájához fűződő barátsága és mély tisztelete jeléül, ilyen faragott ládában temette el a négylábú terelőt, de volt olyan is aki emlékekkel rakta teli és elrejtette a kert földjében, hogy egyszer majd az unokák megtalálhassák, mint titkokat rejtő időkapszulát.

Ekkor villant át valami az agyamon és késztetést éreztem, hogy azonnal induljak haza Budapestre, az évek óta lezárt lakásba, kicsit kutakodni. Most aztán itt állok, kezemben a kulcs és nem tudom mit és hol kéne nyitnia. Anno mikor a nagyi meghalt persze már jártunk itt és azokat a holmikat amiket épp használni tudtunk, áthurcoltuk hozzánk a nagy házba, de a többit itt hagytuk, mert akkor még nagyon fájdalmas volt az emlékezés. Most más, most már így felnőtt fejjel, emlékezni akarok, azt akarom, hogy fájjon kicsit és keserédes emlékekkel teljen meg a nagyi szobája.

A kulcsot markolva még egy pillanatig tétováztam. Az ablakon túl a délutáni fény aranyló csíkokat vetett a szőnyegre, mint egy gyermekkori térkép, amin a lábam nyoma sem múlt el nyomtalan. A levegőben ott ült a levendula és a régi szappanok illata, mintha a szekrény sötét belseje csak most sóhajtott volna egy utolsót nagymama után.

Körülnéztem. Hol lehet? Mi lehet az, amit ez a kulcs nyit? A gondolataim már régen nem a tárgyakon jártak. Valami mélyebb rejtekhelyen kutattam – talán magamban. Aztán megpillantottam a komód alját. Egy megszürkült rongyszőnyeg lógott féloldalasan, mintha elmozdították volna. Leguggoltam, félretoltam a szőnyeget, és ott volt — alig észrevehető, beépített fiók, a homlokzatán egy kis kulcslyukkal, éppen a kezemben tartott kulcs méretéhez szabva.

Lassan, tisztelettel illesztettem be a kulcsot. Egy kattanás, és a fiók finoman kicsúszott, mintha várt volna rám. Benne néhány megsárgult papír, egy pici bádogdoboz, és egy selyemkendőbe bugyolált tárgy. Kihajtottam a kendőt. Egy kisméretű, gyönyörűen faragott fadobozka volt, rajta a nagymama kézírásával egy cédula: „Unokámnak, aki tudom, hogy mindig szeretett kincsek után kutatni.”

Kinyitottam.

A dobozban egy gyermekkori hajtincs volt gondosan összefogva, egy levél, néhány apróság — egy csokoládépapír, egy hajcsat, egy porcelán baba — és egy fénykép: én vagyok rajta, ötévesen, a nagymama ölében. Ő mosolyog, én homlokát csókolom. A levél rövid volt.

Kedvesem, Drága Kicsikém,

Ha ezt a levelet olvasod, akkor már felnőttél. Talán már nem is keresel igazi kincseket – de ha mégis, hadd súgjak valamit: a legnagyobb kincs Te magad vagy. A csokoládépapírok, a játékbabák, a damasztok – mind-mind csak díszei voltak annak a kalandnak, amit gyerekkornak hívnak. Én tudtam, hogy Te figyelsz. Hogy a tekintetedben mindig ott volt a kérdés: "Ez mire való? És ez hová tűnt?" Ezért kezdtem el gyűjteni neked, nem tárgyakat – hanem emlékeket. A kincses ládámat nem fából faragták, hanem a Te képzeleted szövetéből. Ott van benne az első lekvár, amit együtt főztünk, a délután, amikor a diófalevelekkel játszottunk, és a nap, amikor nevettél a bukfencemen. Ott őrződik az illatom, a kézmelegem, a hang, ahogy azt mondom: „Nincs semmi baj, drágám.” Most már a Te dolgod, hogy tovább gyűjts. Nem ékszereket, nem régiségeket – hanem pillanatokat. Gyűjts napsugarat a hajadba, egy jó barát nevetését, egy régi könyv illatát, az utazások szélízű emlékét, vagy egy dallamot, amit együtt dúdoltunk. Gyűjts öleléseket, csendeket, könnyeket is, ha kell – mert ezekből áll össze a legnagyobb kincs, amit valaha birtokolhatsz: az életed. A ládában, amit most megtaláltál, nincsenek aranyérmék. De ha becsukod a szemed, és visszagondolsz mindarra, amit együtt éltünk át – máris érezni fogod, milyen nehéz az a láda…Tele van szeretettel. Tele van Veled. És bárhová visz az utad, én ott leszek – egy illatban, egy mondatban, egy ismerős dallamban. És amikor újra kinyitod ezt a ládát – akár a valóságban, akár csak a képzeletedben –, tudd, hogy ott vagyok benne én is. Csendesen, mosolyogva, veled.

Artwork: LADY WITH CAT

By Tatyana Soboleva