A kirekesztettség ereje és melankóliája
Mi (a generációm) a kora tinédzserkorunkat egy elég béna, lefojtott és információhiányos vákuumban töltöttük, amelyet csak úgy szoktak nevezni, hogy "a nyolcvanas évek". Kicsit suta, szocialista ideológiát még nyomokban tartalmazó, de valami fura, erjedő joghurt-szagú világ volt az. A mostani, "gonosz, diktatórikus Orbán-rezsim" alatt megélt szellemi és életmódbeli szabadság elképzelhetetlen volt abban a mentális nyomorban, amit a nyolcvanas évek jelentett.
NAPI OLVASNIVALÓ
Vasák Benedek
5/23/20256 min read
Persze sok újat nem lehet leírni az ügyben, de én még rágom egy kicsit a gittet. Az új magyar salátatörvény ugye úgy írja át a médiatörvényt, hogy azt a "műsorszámot", melynek meghatározó eleme a homoszexualitás népszerűsítése, MEGJELENÍTÉSE, automatikusan 18 éven aluliak számára nem ajánlott kategóriába kell sorolni.
Mi (a generációm) a kora tinédzserkorunkat egy elég béna, lefojtott és információhiányos vákuumban töltöttük, amelyet csak úgy szoktak nevezni, hogy "a nyolcvanas évek". Kicsit suta, szocialista ideológiát még nyomokban tartalmazó, de valami fura, erjedő joghurt-szagú világ volt az. A mostani, "gonosz, diktatórikus Orbán-rezsim" alatt megélt szellemi és életmódbeli szabadság elképzelhetetlen volt abban a mentális nyomorban, amit a nyolcvanas évek jelentett.
Ciki, de nekem például évekig két kulturális forrásom volt: az egyik az apám, aki rengeteget utazott, és siketként (!) járta a Los Angeles-i meg hamburgi lemezboltokat, hogy elhozza az általam rendelt, de általa sosem hallható lemezeket. A másik pedig az állami rádió, a Poptarisznyával, a Pophullámmal meg ezekkel a „szarságokkal” a Petőfin, meg persze a csodálatos Göczey Zsuzsa által szerkesztett Tökéletes Népművelés, a Lemezbörze Helyett a Bartókon, pontosabban akkor még "3. műsoron".
Harmincöt év távlatából már nyilván nem emlékszem, de az biztos, hogy Kádár Rádiójában hallottam először a Bronski Beatet. És az is biztos, hogy Kádár Rádiójában hallottam először a teljes Age of Consent lemezt. (Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy máshol hallottam volna, az biztos, hogy nem idősebb spanoktól, osztályt- vagy edzőtársaktól.)
Tizennégy-tizenöt éves lehettem, tehát jóval alatta a mostani törvénymódosítás által meghatározott korhatárnak. Nagyon fura, de akkoriban a Bronski Beat kifejezetten népszerű, és gyakran játszott szereplője volt a rádiónak (igen, így, egyes számban).
Soft Cellt vagy The Crampst például nem játszott "a rádió". Bronski Beatet, Frankie Goes To Hollywoodot viszont rengeteget.
Persze akkoriban még nemigen tudtam angolul, de az rohadt gyorsan lejött, hogy a Bronski Beat "meleg" zenekar. Nagyon érdekes volt az élmény, mert addig tulajdonképpen sosem találkoztam a meleg szubkultúrával, és így, 35 év távlatából visszatekintve összesen annyi rémlik, hogy mindenki azt pletykálta, hogy a kor fiatal csodazongoristái, a Ránki-Kocsis-Schiff trió, meg persze a balettosok "mind buzik".
A "homoszexualitás" pont olyan volt számunkra, mint a "parlamentáris demokrácia", az "emberi jogok" vagy az Androméda-köd.
Tudtuk, hogy léteznek, de amolyan távoli, idegen, érdekes dologként, amelynek létezése nem gyakorol ránk különösebb hatást.
Na, ebbe kicsit egyvágányú, poshadó világba üzent bele a Bronski Beat. Nem Jimmy Sommerville volt az első, aki a meleg emberek problémáiról énekelt, de ez a trió emelte be a mainstreambe (azaz: angolszász popkultúrába, amelynek szilánkjai még Magyarországra is eljutottak) a szubkultúrát.
Bár nagyon keveset értettem a szövegekből, de nagyon megejtő volt a társadalmi kirekesztettségnek az a melankóliája, amely elemi erővel sütött át a számokon, különösen a Smalltown Boy-on.
A meleg szubkultúra addig a parázsló testiség excentrikus eufóriáját ünnepelte, az I Feel Love, az I Will Survive, a Sex Dwarf meg mitt’omén hány diszkó-himnusz vad extázisát.
Ezt a hagyományt vitte aztán a tökélyig, a CSÚCSPONTIG a Frankie Goes To Hollywood - a Relax végi ejakuláció, a zseniális Trevor Horn perfekcionista stúdiótechnikai adománya az emberiségnek, szintén 1984-ből ezt tetőzte be.
De közben volt egy másik hagyomány is.
Lehet, hogy tévedek, de a Bronski Beat volt az első, amely a popzenében felmutatta a homoszexualitás nem-euforikus, hanem melankolikus oldalát (a filmben ezt már jóval korábban megtette Fassbinder, bár én csak sokkal később, valamikor a 90-es évek elején láttam a Querelle-t).
Különleges pillanat volt az Age of Consent - a "beleegyezési korhatár", vagy hogy fordítják ezt magyarra. A lemez címe abból fakad, hogy mig heteró kapcsolatok egyetértési korhatára 16 év volt Nagy-Britanniában, a homoszexuális kapcsolatoké 21 év volt.
Tulajdonképp keserűen vicces, hogy több mint 30 év - volt idő, amikor ennyi idő elég volt egy Európát teljesen átszabó háborúhoz - elteltével még mindig itt tartunk. A magyar kormány nem is a melegekkel vív háborút, hanem fiktív korhatárokkal.
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a médiatörvény eme módosítása totális fikció. A mai tinik teljesen más dimenziókban mozognak, működnek, gondolkodnak, mint amelyek között a kormány mozog, működik, gondolkodik - és egyáltalán, képes megérteni.
A kádárista nyolcvanas éveknél nemigen volt hipokritábban homofób közeg. Ha a rendszer szerette vagy csak eltűrte a melegeket, az csak azért volt, mert a rendszerszintű homofóbia bizony a Nyugat szerves része volt, ezen nincs mit tagadni. Igen, a "négereket" is azért szerettük, mert "Amerikában verik őket".
És mégis, ebben a képmutató posványban is átütötte a falakat a szubkultúra. Előfordult, bizony, hogy a szép emlékű Csillagfény diszkóban szombat délután tinik tömegei üvöltötték a Bronski Beat Why-át ,hogy "you and me together fighting for our love", igazából anélkül, hogy tudták volna, hogy az "our love" kiknek a szerelmét is jelenti...
Pedig a kádárizmusban is voltak ideologikus, a "szocialista erkölcsöt" óvó törvények, ott is tolongtak a kijelölt, de sokkal inkább önkéntes cenzorok. A Magyar Televízió és Rádió hierarchiája az égvilágon, de tényleg az égvilágon semmiben nem különbözött a mostanitól (káderek, komisszárok, érdekből vagy idealizmusból jót tevők, kézi-vezérlés, félelem, megalkuvás, professzionalizmus, szakmaiság - ez mind ott volt akkor és ott van most is).
Ez a törvénymódosítás nem jó és nem rossz. Hanem értelmetlen. Pár béna, túlfizetett ügyvédi irodák overnight session-jaiben kicsiszatolt gumiparagrafus... Nem tudok sokat a jogról, de nekem mindig azt mondták, hogy ha nem értek valamit, akkor azt érdemes kitalálni, hogy mi volt "a törvényalkotó célja". Az világos, hogy itt a törvényalkotónak nincs célja, mert viszonylag egyszerű tartalomelemzés után kiderül, hogy lehántva a sallangot "a homoszexualitás (...) megjelenítését" próbálja büntetni. Na de ennek kurvára semmi értelme, mert akkor mi lesz? "Hungarian People vs. Lil Nas X"? Vagy "Hungarian People vs. YouTube"?
De tényleg, mit képzelnek? Ha a Bronski Beat átjutott a Kádárista Bornírtság Falán, akkor azt gondolják, hogy majd bármelyik szabadon választott nem bináris tini rapper vagy K-pop zenekar nem fog átfolyni a NER Erkölcsi Bástyáin?
Miközben ezt írom, hatvanezer ott lévő ember és több millió néző előtt szivárványszín hirdetések pompáznak egy százmilliárd forintból épült állami propaganda-műtárgy felületein, buta ideológiahordozóvá silányítva egyébként a sportot, amely most már tényleg csak díszletként szolgál valami fura eszmeharchoz.
A frissen elfogadott törvényjavaslat-csomag értelmében azonnal le kéne kapcsolni a képet. De nem: a kép megy tovább, a Bronski Beat mindig is szólni fog a rádióban, a harmincöt évvel későbbi tinik, a mi gyerekeink pedig szerencsére pont úgy meg fogják találni a kulturális identitások varázslatos sokféleségét, a (pop)kultúra búvópatakjait, ahogy mi megtaláltuk.
A popkultúra búvópatakjairól még annyit, hogy én 13 évesen egy gaypride zenekar felemelt öklű lemezén találkoztam először életem egyik sztenderdjével: egy kelet-európai zsidó leszármazott afroamerikai népzenéből és angolszász bevándorlók folkjából összegyúrt fantasztikus opera-áriával. Amely aztán a magas kultúrából "visszasüllyedt" a popkultúrába, és már nem is igazán tudom, hogy ez a rengeteg hatás hogyan keveredik össze, de van benne egy csodás blues, amelyben egy ócska lump dealer szájába adják a Tóra szavait... "The things that you're liable / To read in the Bible / It ain't necessarily so"...
Artwork: The Metro Train 1. By Iko Maddox