Már három évtizede élsz Ausztráliában. Hogy kezdődött az itteni életed?

Igen, pontosan 30 éve, 1989-ben érkeztünk Budapestről Sydneybe, volt férjemmel és a hat hónapos kislányunkkal. A gyerekünkön kívül még volt körülbelül ötszáz dollárunk, egy bőrönd ruhánk és a férjemnek valamennyi angol tudása - nekem nagyjából semmi. Takarítással kezdtük, és kaptunk egy kis segítséget az itteni magyaroktól és ausztrál segítő szervezetektől, például a St Vincent de Paul-tól bútort kaptunk. Egy év múlva egyedülálló anyaként találtam magam Ausztráliában. Takarítottam, közben megtanultam angolul is, és ‘92-ben felvettek a University of New South Wales (UNSW) egyetemre pszichológia szakra. Luca lányom elmondhatja magáról, hogy ő már négy évesen egyetemre járt - sok előadáson ott ült mellettem.

Mennyire volt nehéz egyedülálló anyaként az egyetemet befejezni?

Az egyetemi évek egy nagyon nehéz, de nagyon fontos és szép része az életemnek. A kormány abban az időben sok segítséget adott a rászorulóknak, így az egyedülálló szülőknek, hogy új karrierbe kezdhessenek vagy továbbtanulhassanak. Persze nem volt egy fényes élet, be kellett osztani minden centet, és a takarítónői munkámat egész végig fenntartottam az egyetemi évek alatt. De úgy éreztem hogy megérte, hogy halad valahova az élet, ha nehézségek és kemény munka árán is. Ráadásul kiderült, hogy ez az egyetemi dolog jól megy nekem, és sok pozitív visszajelzést kaptam a professzoraimtól, ami persze tovább ösztönzött a tanulásra. Ebből aztán az lett, hogy évfolyamelsőként végeztem az Honours év végén. Emiatt sok gratulációt kaptam, hiszen sokan tudták, hogy néhány évvel ezelőtt még nem beszéltem angolul.

Ha jól tudom, szakmai okokból is sokat jársz haza

Igen, az utóbbi években sikerült jó kapcsolatokat kifejleszteni otthoni kollégákkal. Az egyetemi munkám miatt három évente mehetek egy 6 hónapig tartó sabbatical-re (kutatási szabadság, a szerk.), így például 2017-ben sikerült az ELTE pszichológia szakkal és a Heim Pál gyermekkórházzal egy közös program elindítása. A program a viselkedésproblémás gyerekek szüleinek ad segítséget az úgynevezett “mindfulness” technika segítségével. Röviden, a tudatos szülői magatartást próbáljuk ösztönözni, aminek hatására az otthon kirobbanó viták, veszekedések és feszültség csökkenni tud.

Igazából kétlaki életet élek a maga pozitív és negatív oldalával. Sokat láthatom a családomat és sokat utazhatok, viszont a 2006-ban indított privát klinikai pszichológiai praxisomat kissé elhanyagoltam emiatt. A páciensekkel ugyanis nem lehet megtenni, hogy a pszichoterapeutájuk felszívódik egy fél évre, de még pár hónapra sem. Persze, ugyanakkor most már sok mindent meg lehet oldani az interneten keresztül. A pszichoterápiát is, tehát nem adom fel, vannak terveim arra, hogy hogyan maradjak aktív terapeuta is.

Mi az, ami a legjobban hiányzik otthonról a családon és a barátokon kívül?

Talán nem is Magyarország, hanem inkább Európa hiányzik. Az európai kultúra, a városkép, a tájkép. Hiányzik a négy évszak is; a magyar barátaim szörnyülködve kommentálják például, ha januárban hazamegyek, ahelyett, hogy itt élvezném a jó időt. Nekem hiányzik a hó és a latyak! Hiányzik a bárányfelhő, a tavaszi madárcsicsergés, az ősszel aranyba boruló fák, minden, amibe a gyerekkori emlékeimet burkolom.

Mit kaptál Ausztráliától?

Nagyon sok mindent, de kettőt emelnék ki. Először is lehetőséget kaptam. Hogy az lehessek, aki most vagyok, hogy azzal foglalkozhassak magas szinten, amit ma művelek. Erre 1989-ben nem lett volna esélyem Magyarországon, egyedülálló anyaként. Szeretem az ausztrálok nyitottságát, hogy magyar identitással befogadott a társadalom, úgy, ahogy voltam és ahogy vagyok. Nem kényszerítenek, hogy olvadj be, hiszen, mint tudjuk, a kényszerítés ellenállást szül. Könnyen azonosultam azzal az egyenlőséggel is, ami itt az emberek között van. Amikor a katedrán állok, néha eszembe jut: lehet, hogy az előttem ülő fiatalember szüleinek házában is takarítottam régen? De ha így is lenne, az itteni felfogás szerint ez egyáltalán nem baj, erre én büszke lehetek. Másodszor azt a képességet is Ausztráliától kaptam, hogy külső szempontból is tudom látni azt a gondolkodásmódot, ami a korábbi életem tapasztalataiból, tudásából származik. Az emigráció megtanít arra hogy a saját értékrendünket felül tudjuk bírálni, és rájönni, hogy amit gyerekként magunkba szívtunk, az csak egyféle értékrend és gondolkodásmód a sok közül. A flexibilitás nagy érték.

Milyen cikkeket fognak látni tőled a Magyar Tükör olvasói?

Természetesen a pszichológiáról fogok szólni. Szeretnék írni például a magyar néplélekről, - talán ez lesz az első cikkem az oldalon - hogy miért busongó pesszimista a nemzetünk, és mit nyerünk, ha egyéni szinten ezen változtatunk. Tervezek anyagot arról is, hogy mi, magyarok, hogyan tudunk kapcsolatot kialakítani a helyiekkel, és vajon meg tudja-e osztani egymással lelki mélységeit egy ausztrál és egy magyar ember. Mert, nekünk, akik itt élnek, van egy magyar- és egy ausztrál énünk, és az igazi kapcsolódás azzal történik meg, aki mindkét felünket megérti. Az identitás kérdése a bevándorlók esetében kétségtelenül az egyik legösszetettebb téma, ezért szeretném ezt több szempontból körbejárni. Ezenkívül természetesen szakértőként segítem majd a cikkírókat, akár gyermeknevelési, akár életút-válságról szóló cikkekről legyen szó.

Artwork: DOG DAYS LIGHT READING

By Deborah Lang